Sziasztok, drágák!
Szeretnénk először is megköszönni mindenkinek, hogy ellátogatott az oldalunkra, a cserében kiraktunk mindenkit és nagyon köszönjük, hogy visszaírtatok! Sokat jelent!
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a történet, véleményem szerint nagyon izgalmas lesz, és élvezetes.
Bogi és Vivi, köszönöm, hogy ez a blog elindulhatott és remélem még sok fejezet lesz, amivel büszkélkedhetünk!
Jó olvasást! Nem is húzom az időt tovább...
2. fejezet
-Micsoda? – nézett Torrie
felhúzott szemöldökkel, mint aki le van maradva egy lépéssel.
-Megyünk és megöljük a…
Grófot. - halkult el a hangja, mintha egy nagy titkot osztott volna meg most.
-Nem!- tiltakozott még mindig
minden erejével a vörös.
-Dehogyis nem!- halászta elő
Tammy a karót az erszényéből.
-Nem!- állta el az utat, mire
csak egy mérges arckifejezést kapott válaszul mindenkitől, de leginkább
Tammy-től.
-Menj már innen, te idegesítő
kis…
-Folytasd, szőkeség…- nézte,
ahogy a szőke fortyog a dühtől, és nem titkolva, hogy élvezi. – Ne hagyd abba.
Mit akartál mondani?
-Hogy húzz oda vissza,
ahonnan jöttél, mert ez a karó már más nevére van címezve, nem akarom, hogy rád
kelljen elpazarolni!
-Nem teheted…
-Már miért ne tehetném?
-Mert én is azért vagyok itt,
amiért ti!
-Na, azt már nem!- kerülte ki
Tammy a vöröskét, de ő nem hagyta ennyiben. Visszarántotta a karjánál fogva
erősen, de nem elég gyorsan.
-Engedd el, és hagyd
elmenni!- kiabált rá Tia. Torrie először még nyugodtan hátrafordult, de mikor
meglátta, hogy Tiánál mi van az ő arcára is kiült a döbbenet.
-Rendben, csak tedd le az
íjat, Tia, nem akarom bántani.
-Leteszem, ha megmondod
végre, hogy, hogy a francba kerültél ide?
-Véletlenül. Hangokat
hallottam nem is olyan messziről, aztán mikor vámpírokba botlottam tudtam, hogy
jó helyen vagyok.- mosolyodott el sejtelmesen. – Gyerünk, Tia, egy kicsit bízz
bennem, tedd le az íjat, oké?- nézett rá bizalom gerjesztően, de Tiá-nak a
szeme se rebbent.
-Nézzétek, azért jöttem, hogy
megöljem a Grófot, az pedig, hogy ti itt vagytok csak egy véletlen, semmi több.
– nézett körbe kétségbeesetten, hogy valaki higgyen neki – Szóval tedd le azt a
fadarabot, mielőtt még odébb lépek és a barinőd találod el helyettem.
-Tedd le, Tia!- fordult felé
Tammy miután már kiült a csend az egész társaságra. Tia leeresztette a karját,
de még mindig készenlétben állt.
-Köszönöm. - fújta ki a
levegőt Torrie.
-Menjünk!- mutatott Tammy
megint a bejárat felé, mikor meglátta, hogy megint társaságuk akadt. -A
rohadt…- káromkodta el magát a szőkeség, mire Tia felkapta a kezét és
pillanatokon belül lelőtte a vámpírokat, akik már eltorzult arccal próbáltak
neki támadni a három lánynak és a kővé meredt Kolnak. Mind a három, zsinórban
a szívükbe talált, a túlélésre esélyük sem volt.
De ezzel még nem volt vége.
Kétszer annyian kezdték körül venni a fiatalokat, de ezek már jóval dühösebbek
voltak és jóval ingerültebbek is.
-Ó, ne már!- kiabált fel
Tammy.
*Visszatekintés*
-Fújd el a gyertyát édesem!- tapsolt
egy enyhén őszes hajú, kedves tekintetű férfi. – Ügye vagy, kicsim!
-Köszi, apa!- mondta Tammy
egy kicsit pöszén. – De ne hívj már kicsimnek, olyan dedós.
-Rendben, el is felejtettem,
hogy nekem már egy nagy lányom van, aki már 14 éves. Lassan már kirepülsz, és
itt hagyod öreg apádat. – szomorodott el a hangja.
-Dehogyis!- nevetett fel
Tammy.
-Boldog szülinapot, angyalom!
-Mason!- szólt kintről egy
rideg tekintetű fiatalember, Tammy apjának. – Gyere!
-Nem megmondtam, hogy most ne
zavarjon senki, Damien?!
-De ez fontos!- vetett
Tammy-re egy apró pillantást, de nem nagyon legeltette rajta a szemét.
-Jó, de ajánlom, hogy élet-halál
kérdése legyen. - majd felállt a fotelból és kiballagott, hogy hallótávolságon
kívül lehessenek.
Mikor visszajött az arcáról
már egy cseppnyi boldogság sem sugárzott annál inkább az aggódás és a félelem.
-Kicsi tündérkém, most apának
el kell mennie, de te maradj itt Damiennel, rendben?- mutatott a
bőrszerelésben feszítő férfira.
-Jó, de hova mész?
-El. Ne aggódj, nem sokára
visszajövök!- puszilta meg Tammy homlokát. Majd felkapta a táskáját, aminek a
közelébe soha nem engedett senkit, főleg nem a kislányát, és elviharzott.
-Nos, hogy vagy kislány?-
lágyult el Damien hangja, és kitárta izmos karjait, hogy Tammy köré fonja őket.
-Jól, de már annyira elegem
van, Dam, miért megy el folyton?- szomorodott el a kis szőkeség.
-Tudod, hogy muszáj, picur.
-Tudom. És már nem vagyok
picur!- lázadt fel Tammy, és közben elmosolyodott.
- Akkor, ne légy szomorú!
-Engedd, hogy utána menjek!-
kiáltott fel hirtelen Tam.
-Ne légy butus, tudod, hogy
nem lehet.
-Miért nem?- értetlenkedett.
-Mert nem! – fogta meg Damien Tam karját.
-Jó, de azért még a mosdóba
kimehetek, vagy esetleg oda sem engedsz el egyedül. – nézett rá sértődötten.
-Persze, ne butáskodj már,
Tam.
„ Nem tudtam, mit tehetnék,
apám már évek óta titkol előlem valamit és elhatároztam, hogy ma lesz az a nap,
hogy végre kiderítem, mi is az.
Csak először le kell ráznom
Damient. Szeretem őt, nagyon kedves volt velem mindig, de még ő sem állhatott az
utamba, hogy kiderítsem mi a titok, ami már évek óta elválasztja tőlem az
egyetlen családtagom.
Hátul kiszöktem a házból,
láttam, hogy Dam bent olvas valamit, én pedig addig gyorsan elosontam majd
megpillantottam apám, barna, rövid haját, ahogy veszekedik valakivel. Már
közelebb akartam menni, mikor valami olyan pillantottam meg, amitől még a vér
is megfagyott az ereimben.
Az apám leszúrta az előtte
álló, fájdalmas tekintetű nőt.
Egyszerűen a földre rogyott,
testéből az élet minden jele eltűnt. Apám lenézően rápillantott, majd
füttyentett a többi barátjának, hogy vigyék el. Én felsikoltottam, mire
mindenki felém kapta a fejét, apám tekintetében mérhetetlen csalódást véltem
felfedezni, de nem érdekelt, mert az, amit én éreztem ahhoz semmi sem volt
fogható. Az apám, a hősöm, az egyetlen rokonom, csak egy gyilkos volt, mind
végig.
Meg akartam fordulni és
elszaladni, de Damien hirtelen ott termett mögöttem és a karjaimba szorított.
-Jól, van picur!- simogatta
meg a hátam. Hiába nyugtatgatott, nem ért semmit, minden elveszett, nem volt
többé semmim és senkim. De akkor is jól esett, hogy van valaki, akit még
érdekel, mit érzek. Én is átkaroltam és engedtem, hogy a könnyek utat törjenek
maguknak, és persze mind Dam bőrdzsekijén kötöttek ki.
-Tammy, Tammy…- szólongatott
apa, de jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni csak azzal, hogy
megnyugtassam magam és vége legyen a keserves sírásomnak. – Kicsim… Tammy…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése