2013. november 30., szombat

A viszontlátás öröme





4. fejezet




- Vá-vámpírok? – remegett meg a hangom. Értettem amit, mondott, de nem voltam képes józan ésszel felfogni. Vámpírok! Mi az, hogy vámpírok?! Ez egyszerűen lehetetlen! Biztosan csak szórakozik!
Végül belenéztem apa szemeibe. Nem úgy nézett ki, mint aki szórakozik, sőt látszott rajta, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mondott. Valóban? Tényleg léteznének? Akármennyire nem akartam, muszáj volt szembe néznem ezzel a ténnyel: Vámpírok léteznek és kétségtelen, hogy megölték az anyukámat.
- Hogy történt? – kérdeztem ridegen.
Apa megkönnyebbülten felsóhajtott, majd komoly, szomorkás hangon szólalt meg:
- Az, akit te embernek néztél egy vámpír volt. Ő is egy volt azok közül, aki segített anyád megölésében – ismételte el, azt, amit már tudtam eddig is – Még nagyom pici voltál, mikor anyukádra rágyújtották a házunkat. Azóta élünk itt. Nagy valósszínűség szerint figyelmeztetni akartak, hogy ne váljon belőlem vadász. Ezzel pont az ellentétét érték el… Attól a naptól kezdve az egész életem arról szól, hogy eltűntessem azt a mocskos vérszívó hordát, a földszínéről.
Csak néztem rá. Rágyújtották a házat?Anya egy égő házban halt meg! Ráadásul ezt vámpírok tették!
Abban a pillanatban úgy éreztem, sírva akarok fakadni, de leküzdöttem a vágyam és inkább apára emeltem a tekintetem - De mégis ki tette?
- Hogy ki? – mosolyodott el keserűen – A vérszívók vezetője, a Gróf – úgy mondta ki a nevét, mintha a legnagyobb titok lenne.
Elöntött a düh. Hogy tehette?! Mégis miért? mért kellet megölnie?!  Utálat töltötte el minden egyes porcikámat. Gyűlölöm őket! Teljes szívemből!
 - Apa… - kezdtem neki – Tanítsd meg… tanítsd meg, hogyan kell őket megölni! – kértem ellentmondást nem tűrően.
- Kicsim… - nézett rám aggódón.
- Nem! Tanítsd meg, hogy lehet azokat a mocskos dögöket megölni! – kiáltottam fel kétségbe esetten – Én… én megesküszöm, itt és most, hogy bosszút állok, anyáért! Megölöm az a Grófot!- dobbantottam a lábammal, mert minél jobban nyomatékosítani akartam a szavam.


*Jelen* 

Az egész napot Tiával töltöttem. Nosztalgiázgattunk, vásároltunk... csak a szokásos csajos programok. Megbeszéltünk mindent, kibeszéltünk mindenkit.
- Apropó, neked szimpi ez a vöröske?- kérdeztem lenézően, tudatára adva ezzel az én ellenszenvemet.
-  Torrie-ra gondolsz? Tudom, hogy te nem bírod, de nekem nincs vele semmi bajom. - játszott el az egyik barna hajtincsével.
- De olyan beképzelt, egy kicsit sem olyan, mint… mint mi!- kerestem a megfelelő szót.
-Nem is ismered, ne ítélkezz!- mosolygott rám. A mosolyával mindig megnyugtatott, biztonságot sugallt, és persze az íjak is, amik mindig nála voltak.

- Ha az erdőn keresztül megyünk haza sokkal rövidebb az út. - ha ketten mentünk sosem féltem, mert meg tudjuk védeni magunkat, de egyedül nem vállaltuk volna be. - gondoltam bele.


- Mostanában berozsdásodtam az íjászat terén, szerintem már a célpontot sem tudom eltalálni... – bizonytalanodott el.

- Naa! Kezded megint! Majd elmegyek veled íjászkodni, ahol megmutatom, hogy én még a céltáblát sem találom el jó? – nevettem fel.
És akkor eleredt az eső.
- Azt hiszem, az íjászatot elnapolhatjuk… - nézett az égre fel Tia.
Mire haza értünk, úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Azon felül, nevetve léptünk be a pám dolgozójába.
- Szia, apa, haza jöttü… - kezdtem volna, de beléfojtotta a szót a látvány. Apa beszélgetett valakivel, aki nem volt más, mit… - Hunter? – bámultam a velem szemben ülő lányra.
- Tia és a szöszike?! – nézett az is rám – Davidson! – fordult dühösen apa felé – Nem úgy volt, hogy a kölyköd, elment valahová, szóval nem kell találkoznom vele?!
- Én is örülök neked, vöröske – jegyeztem meg szemforgatva.
- Torrie! –kiáltott fel barátnőm s össze ölelkezett a vörössel.
- Szia Tia, hiányoztál – ölelt vissza a másik – viszont, ezt a szösziről nem tudnám elmondani…

Inkább meg sem szólaltam, hanem e helyett apához fordultam:
- Mit keres itt?
- Hát, az úgy volt, hogy egy rajtaütést szerveztünk…
- Rajtaütést? És ahhoz minek kell ő?
- Ő fogja vezetni... De ha már úgy is tudsz róla, nem akarsz csatlakozni, Tam?
 -Nem! - vágtam rá azonnal. Végül el jutott a tudatomig az, amit apu az előbb mondott – Hogy hogy ő vezeti?! Mióta ismeritek ti egymást?!
- Na, mi van szöszi, nem tetszik a rendszer? Akkor…
 - Köszönjük Torrie, elég lesz – hallgatatta le – Tudod kicsim, Torrie-t kicsi kora óta ismerem. Egészen apró korától kezdve, vadásznak nevelték ezért is küldtem őt utánatok, mikor a Grófot elintéztétek egy hónappal ezelőtt…
- Micsoda?! Akkor hazudtál nekünk? – fordultam a vöröske felé.
Az csak vállat vont – Félig-meddig. A Gróf-gyilkolás, az már igaz volt. Apropó azzal, hogy bosszút álltál és megölted, sikerült a kedves ma… - kezdett volna bele valamibe cinikusan, de apám gyilkos tekintettel nézett rá és egy másik mondatba kezdett – Elég legyen ebből!- nézet mind kettőnkre.
- Térjünk inkább vissza a tárgyra – javasolta Tia – Lesz akkor egy rajta ütés? – nézett apámra komolyan.
- Igen. Mióta a Grófot megöltétek, az összes vámpír megőrült. Ahogy azt vártuk, a teremtőjük nélkül természetüktől fogva nem tudnak normálisan viselkedni. Ezt kihasználva, igyekezünk addig eltüntetni őket, amíg nem áll valaki a helyére és minél többet megölni belőlük.
- Had segítsünk! – kérte Tia.
Apa elmosolyodott – Legyen. Akkor holnap már indulhattok is Torrie-val Londonba.
- Engem meg sem kérdezel, Mason? – fordult apa felé Torrie idegesen.
- Miért kéne?
 - Mert talán én kaptam a rajtaütést?
- Nem. Tammy és Tia is veled mennek – mondta ellent mondást nem tűrően apa.
- DE! – kiáltottuk egyszerre a vöröskével.
- Nincsen de, ez parancs.
-ISTENEM! – kiáltotta el magát – Vámpír-gyilkolászás az egyetlen jó dolog az életemben, és ezt is kell tolnia! – végül felsóhajtott – Legyen! Nos, akkor Tia Collins, Tammy Davidson, már várom a közös munkát… - mondta szarkasztikusan.

2013. november 15., péntek

Furcsa idegen


 

3. fejezet

 Sziasztok! :)
Hát én lennék Tia :) Kíváncsi leszek mit fogtok gondolni erről a fejezetről! :)
Remélem tetszeni fog, és nyugodtam kommentekben leírhatjátok a véleményeteket! A cseréket folyamatosan csináljuk, úgyhogy csak bátran :)
Jó olvasást nektek!!




*Visszatekintés*

-Tammy! Kicsim! Kérlek csak hallgass meg!- erősködött.

-Mi? Miért kéne meghallgatnom téged? Miért?- ordítottam rá és már egyáltalán nem láttam a könnyeimtől.
Még ezelőtt sosem éreztem ehhez foghatót, látni, ahogy az az ember, akit a világon a legjobban szeretek, éppen kiolt egy életet… Az, hogy Damien ott volt, és számíthattam rá rendkívül jó érzéssel töltött el. -Ne várj haza! - futottam el a gondok elől, el, mert már nem bírtam megbirkózni velük.
      Nem tudtam, hogy hova menjek, de eszembe jutott Tia. A legjobb barátnőm. Rá is mindig számíthattam, és a szüleire is, biztos megengedik, hogy náluk töltsem a mai éjszakát. Mint az őrült kezdtem nyomkodni a csengőjüket, a levegőt is olyan kapkodva vettem, mintha valaki lopni akarná előlem. Majd az anyukája nyitott ajtót.
-Csókolom! Tia itthon van? – szedtem még mindig szaporán a levegőt.
-Szia Tammy! A szobájában van, valami baj van? - nézett rám aggódva. És közben végig simított az arcomon.
 -Nem, dehogyis. – hazudta rezzenéstelenül az arcába.
-Tia, fent van. –mutatott a lépcső felé.
      Felfutottam az emeletre Tia szobájába. Zenét hallgatott ezért nem hallotta, hogy bementem. Megütögettem a vállát, amire nagyon megijedt.
-Hahóó. Szia!- majdnem leesett a székről, de még ezen sem tudtam nevetni. -Nagyon, nagyon sok ez nekem!
-Mi? Mi baj van? Gyere, elmegyünk sétálni és megbeszélünk mindent. - húzott magával le.
Mikor már az utca végén jártunk körbenéztem, hogy valaki nem hall-e minket, mikor megbizonyosodtam, hogy nincs senki sehol, nekikezdtem a mondanivalómnak.
-Ma apának az ünneplés közben ismét el kellett mennie és megint Damiennel hagyott. Kiszöktem, és utána eredtem. Láttam, ahogy leszúrt egy nőt! Érted?! Az én apám, megölt egy élő embert!
-Úú! Ez most teljesen komoly? Megmagyarázta?- látszott Tián, hogy megdöbbentették a történtek.
-Nem! Még előtte elfutottam.
-Nem gondolod, hogy legalább esélyt kéne nekiadni a magyarázkodásra? Csak menj haza, és hallgasd végig! Hátha mi is előrébb lennénk. – simított végig a karomon.
-Lehet, hogy igazad van. - vallottam be neki, bár nem tudom készen álltam-e arra, hogy halljam.
-Menj… ha bármi van, hozzánk jöhetsz!- ölelt át, majd levágva az utat hazaeredt. Én pedig magamra maradtam...

*


         Mikor hazaértem apa a nappaliban a fotelon ült, nagyon zaklatottnak tűnt. Ujjait nekikocogtatta az asztalnak, szeme percenként az órára tévedt, mintha nagyon várna valamit.
-Tammy! Hol voltál? - pattant fel.
Oda futott hozzám, meg akart ölelni, de eltoltam magamtól.
-Ne, ezt ne! Most van esélyed elmondani, hogy mi is történt valójában. - néztem rá ridegen és elutasítóan.
-Rendben…- vett egy mély levegőt majd folytatta. -  Te mindig úgy tudtad, hogy az édesanyád a szülés közben elhunyt. ..Ez nem teljesen volt így! Kicsim, vannak különböző természetfeletti lények... Én egy olyan ember vagyok, aki ezt meg szeretné akadályozni...- ködösített, bár nem mondhatnám, hogy értettem.
Az a nő, akit te láttál, egy volt közülük, köze volt az anyád halálához. Mióta anyád meghalt én… én nem bírom, akárhányszor meglátok egyet késztetést érzek, hogy megöljem... Őket
-Őket? Kiket, őket, apa? 
-A vámpírokat...
-Nem, nem lehet...- rogytam le a földre. Anya halála nem volt más csak... csak egy tragikus baleset. - győzködtem magam.
-Nem, tündérem! Nem az volt!- szorított a karjába majd egy apró csókot nyomott a fejem tetejére.
 -Vámpírok márpedig léteznek…

*Jelen* 



         A piócák körül vettek minket és nem csak annyian, amennyien az előbb, sokkalta többen.
- Ezekkel mi van osztódnak vagy mi? Büdös vérszopók! – kiabált idegesítően a vöröske, végül elővette a kis „szenelt vizét” és rálocsolta a vámpírokra. Fél percen belül, már kevesebben álltak körülöttünk, konkrétan csak mi voltunk ott – Ez kész is van! – dobott el az üres flakont.
- Hogy csinálod? – kérdezte mellettem Tia.
- A szentelt vízzel? Ha nem igazi hívő csinálta, nem is működik. Nem mindegy ki a beszállítód. – felelte szórakozottan. Én csak a szemem forgattam.
Folytattuk utunkat a kastély labirintusszerű folyosóin át. Minden sarkon szó szerint éhes pillantású szörnyetegekkel kellett megküzdenünk, hogy benyomulhassunk az épület nagyteremébe, az épület szívébe.
Nagy nehezen elértünk a helységet, mikor is a vöröske felém fordult:
- Figyu szöszi – kezdte higgadtan – Mindketten meg akarjuk ölni a Grófot, ugye? De csak egyikünk teheti meg, szóval, akik kapja marja. – jelentette ki.
- Nocsak, ez egyszer nem mondtál hülyeséget. Legyen! – egyeztem bele. Tudtam, úgyis én leszek az, aki végez az ezeréves vámpírral.
Berúgtam a nagyterem ajtaját. Hiába felkészültem az elém táruló látványra, akkor is csak undorodni tudtam tőle. Egy csapat vérszívó és ember volt a helységben, mindegyik kiöltözve, díszes, előkelő ruhában feszített a táncparketten. Nők és férfiak egyaránt. Az andalító muzsikára keringő párosok között nem egy volt, ahol az egyik személy a másik nyakára hajolva szívta ki halandó partneréből az őt éltető vörös folyadékot. Kirázott a hideg a látványtól. Leghátul egy impozáns székben ült a parti házigazdája, és a célpontom: a Gróf.
- Huh. Remélem, ez csak halál lesz első harapása – húzta el a száját a mellettem álló vöröske.
- Egyet értek. Ha már többször megharapták és így ölnék meg őket, akkor csak még vérszívóval lenne dolgunk…- ugyanis, ha már többször megharapnak és megölnek, belőled is egy olyan szörnyeteg lesz, mint amilyen ők maguk.
Tia felajzotta az íját, végül bele lőtt az épp nagyban szórakozó társaságba. A zene abban a pillanatban megállt és mindenki felénk fordult.
- Bocs, hogy véget vetünk a bulinak… - kezdte magabiztosan Tia.
-… de mi is szeretnénk szórakozni veletek egy kicsit, ahogy ti is szórakoztatok azokkal a szerencsétlen emberekkel – fejeztem be mondatát.
- Tudjátok mit? Nincs bocsi! – vágta rá Torrie – Én csak kulturált, értelmes lényekkel vagyok hajlandó illedelmes lenni.
Az eddig hátul trónján ülő, meglepően fiatal küllemű férfi felállt – Hah, bolondok! – horkant fel – Minden ember tudja, hogy a grófi családot ilyenkor, nem lehet zavarni, amennyiben életben akartnak maradni!
- Aha, igen úgy van. Persze, sokan mondák már… - felelt nemtörődöm stílusban, előrelépve a vöröske.
- Most megkapod, amit megérdemelsz! – kiáltottam és megindultam felé. Csakhogy az utamat állták.
Az eddig teljesen kifinomult társaság egy csettintésre megvadult. Éhesen villogó szemeiket ránk meresztették. Végül támadásba lendültek, ahogy mi is. Tia villámgyorsan lőtte ki sorjában a nyilakat, amelyek egyszer sem tévesztettek célt. Torrie megmaradt az ő speciális vizénél és egyéb cuccainál. Én pedig karóimmal küldtem örök álomba a vérszívó hordát. Egyetlen probléma volt: ők voltak húszan, mi pedig négyen, Kollal együtt, aki szintén az én módszeremet részesítette előnyben.
- Én ezt meguntam! – kiáltott fel a vöröske és elkezdett a táskájában kutatni. Ez megőrült? Egy harc kellős közepén leáll kotorászni? Végül előhúzott egy lángszórót – Kapcsoljunk magasabb fokozatra! – és fegyvere elkezdett tüzet okádni magából, amivel töretlenül haladt előre – Húzz bele szöszi, vagy én nyesem le a Gróf fejét! – kiáltott vissza önelégült mosollyal az arcán.
- Az a kis… Tia fedezz! – fordultam gyerekkori barátnőmhöz.
- Mögötted vagyok!
Megindultunk a trón felé s közben sorjában minden elénk kerülő vérszívóval végeztünk. Mire elértünk a Grófhoz, a vöröske épp végezni akart vele.
A vámpír, teljesen mozgásképtelenné vált. Arcán égési sebek voltak, melyet, biztosan a lángszóró okozott, és néhány helyen a látni lehetett a pirosló húsát, ezek szerint a szentelt vizet is használta…
 -ÁLLJ! – kiabáltam felé, mire az helyben megfordult.
 - Miért?! – villant rám dühtől izzó tekintete – Én láttam meg előbb! Megegyeztünk!
- Kérlek! – emeltem rá könyörgő tekintetem –Had csináljam én, kérlek!
- NEM! – vágta rá hajthatatlanul, ellentmondást nem tűrően.
- Torrie kérlek! – tette a vállára a kezét Tia. Rám nézett, az arcán kétségbe esés tükröződött, mintha csak a tükörképemet láttam volna. Végül összeszorította a szemét és kezembe nyomott egy karót.
- Szentelt vízbe van mártva. iszonyúan égetni fogja, ha beledöföd. Legalább szenvedni fog egy kicsit… - felelte érzelemmentesen, de azért látni lehetett rajta, hogy csalódott.  Végül odalépett Tia mellé, aki együtt érző átkarolta.
Hálásan rámosolyogtam és megszorítottam a kezemben tartott fadarabot. Az alélt férfihez léptem – Sokat szenvedtem miattad… - suttogtam neki, majd fogtam és beledöftem a különleges karót.
Hatalmas üvöltés hasított át a termen. A Gróf fetrengeni kezdett, mihelyst belészúrtam. Még egyszer rám emelte gyűlölködő pillantását, majd a szeme üvegesen meredt a semmibe. Vége van… Nyertem.
A helységben lévő összes élő vámpír még az eddiginél is őrültebbé vált. Szemükben a téboly tükröződött. Mintha megfordult volna velük világ, nem voltak önmaguk, még annyira sem. Végül nekünk ugrottak.
Sorra támadtak a mocskos vérszívók. Legalább 4-et kapásból leszúrtam. Mikor egy olyan közeledett felém, akit nem tudtam csak úgy leszúrni, túl erős volt. Barna haja, és kék szeme volt, ami úgy csillogott, mint a legfényesebb csillag az égen, ha akár egy apró fény is érte. Teljesen lemerevedtem, a szívem hevesebben vert a kelleténél, amit valószínűleg ő is megérzett. Pillanatok alatt elkapott, hisz nem voltam felkészülve. Nem bírtam szabadulni a szorításából, akármennyire is szerettem volna. Hiába kapálóztam, sokkal erősebb volt nálam.
-Nem ismerjük mi egymást?- kérdezte és közben feltűnően legeltette a szemét az ajkaimon.
-Öö... bocs vámpírokkal nem barátkozok. - löktem rajta egy nagyot, bár szerintem meg sem érezte.
-És most nem szeretnél kivételt tenni, szépség?- ismét felcsillant a szeme. Úgy körém fonta magát, mint egy kígyó, nem tudtam szabadulni. Tia ismét használta az íját, és egy vágást ejtett az ismeretlen nyakára. Ez egy ideig megfékezte, pont volt időm egy karót a lábába döfni. Aztán elfutottunk. 
-Ezt az illatot kilométerekről is kiszagolom!- szólt utánam a rejtélyes idegen egy kaján vigyorral az arcán.
-Sok sikert hozzá!- válaszoltam.

A lányokkal biztonságos helyre menekültünk, ahol már nem találnak meg minket.

-Ez meg ki volt?-kérdeztem Torrie-tól.
-Na, mi az, édes? Talán megtetszett? Valószínű, hogy ez is csak egy a Gróf klánjából!- mondta lenézően.
- Most már nincsen Gróf. – jegyeztem meg magamnak félhangosan.
- Igen, sikerült a tervünk. De azt hiszem, itt elválnak útjaink! – görbítette le a száját, hogy úgy látszódjon, mintha szomorú lenne. - Mentem, keresek valamit, amin vért iszik, és kivégzem – fordult sarkon ezúttal már mosolyogva, majd határozott léptekkel kisietett a teremből.
*
-Képzeld nekem a mai napon az tetszett a legjobban mikor megküzdöttünk az óriás pandákkal, és polipokkal!- nézett rám tesztelve, hogy mennyire is figyelek rá.
-Hát igen... az nekem is nagyon tetszett…
-Ez most komoly? Tammy? Te egy kicsit sem figyelsz rám?- rázott meg.
-Ne haragudj, csak az az idegen vámpír, olyan furcsa volt, van benne valami, amit nem tudok hova tenni, érted?- néztem rá.
-Helyes… azért. - nevette el magát.
-Nem, nem azért… vagyis nem is helyes. - magyarázkodtam.
-Van valami érdekes benne…
-Ez most komoly?- állított meg Tia. -Tammy Davidson! Na nehogy már? Csak egy vérszívó dög…

2013. november 1., péntek

A múlt szelleme kísért!



Sziasztok, drágák!

Szeretnénk először is megköszönni mindenkinek, hogy ellátogatott az oldalunkra, a cserében kiraktunk mindenkit és nagyon köszönjük, hogy visszaírtatok! Sokat jelent!
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a történet, véleményem szerint nagyon izgalmas lesz, és élvezetes.
Bogi és Vivi, köszönöm, hogy ez a blog elindulhatott és remélem még sok fejezet lesz, amivel büszkélkedhetünk!
Jó olvasást! Nem is húzom az időt tovább...




2. fejezet




-Micsoda? – nézett Torrie felhúzott szemöldökkel, mint aki le van maradva egy lépéssel.
-Megyünk és megöljük a… Grófot. - halkult el a hangja, mintha egy nagy titkot osztott volna meg most.
-Nem!- tiltakozott még mindig minden erejével a vörös.
-Dehogyis nem!- halászta elő Tammy a karót az erszényéből.
-Nem!- állta el az utat, mire csak egy mérges arckifejezést kapott válaszul mindenkitől, de leginkább Tammy-től.
-Menj már innen, te idegesítő kis…
-Folytasd, szőkeség…- nézte, ahogy a szőke fortyog a dühtől, és nem titkolva, hogy élvezi. – Ne hagyd abba. Mit akartál mondani?
-Hogy húzz oda vissza, ahonnan jöttél, mert ez a karó már más nevére van címezve, nem akarom, hogy rád kelljen elpazarolni!
-Nem teheted…
-Már miért ne tehetném?
-Mert én is azért vagyok itt, amiért ti!
-Na, azt már nem!- kerülte ki Tammy a vöröskét, de ő nem hagyta ennyiben. Visszarántotta a karjánál fogva erősen, de nem elég gyorsan.
-Engedd el, és hagyd elmenni!- kiabált rá Tia. Torrie először még nyugodtan hátrafordult, de mikor meglátta, hogy Tiánál mi van az ő arcára is kiült a döbbenet.
-Rendben, csak tedd le az íjat, Tia, nem akarom bántani.
-Leteszem, ha megmondod végre, hogy, hogy a francba kerültél ide?
-Véletlenül. Hangokat hallottam nem is olyan messziről, aztán mikor vámpírokba botlottam tudtam, hogy jó helyen vagyok.- mosolyodott el sejtelmesen. – Gyerünk, Tia, egy kicsit bízz bennem, tedd le az íjat, oké?- nézett rá bizalom gerjesztően, de Tiá-nak a szeme se rebbent.
-Nézzétek, azért jöttem, hogy megöljem a Grófot, az pedig, hogy ti itt vagytok csak egy véletlen, semmi több. – nézett körbe kétségbeesetten, hogy valaki higgyen neki – Szóval tedd le azt a fadarabot, mielőtt még odébb lépek és a barinőd találod el helyettem.
-Tedd le, Tia!- fordult felé Tammy miután már kiült a csend az egész társaságra. Tia leeresztette a karját, de még mindig készenlétben állt.
-Köszönöm. - fújta ki a levegőt Torrie.
-Menjünk!- mutatott Tammy megint a bejárat felé, mikor meglátta, hogy megint társaságuk akadt. -A rohadt…- káromkodta el magát a szőkeség, mire Tia felkapta a kezét és pillanatokon belül lelőtte a vámpírokat, akik már eltorzult arccal próbáltak neki támadni a három lánynak és a kővé meredt Kolnak. Mind a három, zsinórban a szívükbe talált, a túlélésre esélyük sem volt.
De ezzel még nem volt vége. Kétszer annyian kezdték körül venni a fiatalokat, de ezek már jóval dühösebbek voltak és jóval ingerültebbek is.
-Ó, ne már!- kiabált fel Tammy.


*Visszatekintés*

-Fújd el a gyertyát édesem!- tapsolt egy enyhén őszes hajú, kedves tekintetű férfi. – Ügye vagy, kicsim!
-Köszi, apa!- mondta Tammy egy kicsit pöszén. – De ne hívj már kicsimnek, olyan dedós.
-Rendben, el is felejtettem, hogy nekem már egy nagy lányom van, aki már 14 éves. Lassan már kirepülsz, és itt hagyod öreg apádat. – szomorodott el a hangja.
-Dehogyis!- nevetett fel Tammy.
-Boldog szülinapot, angyalom!
-Mason!- szólt kintről egy rideg tekintetű fiatalember, Tammy apjának. – Gyere!
-Nem megmondtam, hogy most ne zavarjon senki, Damien?!
-De ez fontos!- vetett Tammy-re egy apró pillantást, de nem nagyon legeltette rajta a szemét.
-Jó, de ajánlom, hogy élet-halál kérdése legyen. - majd felállt a fotelból és kiballagott, hogy hallótávolságon kívül lehessenek.


Mikor visszajött az arcáról már egy cseppnyi boldogság sem sugárzott annál inkább az aggódás és a félelem.
-Kicsi tündérkém, most apának el kell mennie, de te maradj itt Damiennel, rendben?- mutatott a bőrszerelésben feszítő férfira.
-Jó, de hova mész?
-El. Ne aggódj, nem sokára visszajövök!- puszilta meg Tammy homlokát. Majd felkapta a táskáját, aminek a közelébe soha nem engedett senkit, főleg nem a kislányát, és elviharzott.

-Nos, hogy vagy kislány?- lágyult el Damien hangja, és kitárta izmos karjait, hogy Tammy köré fonja őket.
-Jól, de már annyira elegem van, Dam, miért megy el folyton?- szomorodott el a kis szőkeség.
-Tudod, hogy muszáj, picur.
-Tudom. És már nem vagyok picur!- lázadt fel Tammy, és közben elmosolyodott.
- Akkor, ne légy szomorú!
-Engedd, hogy utána menjek!- kiáltott fel hirtelen Tam.
-Ne légy butus, tudod, hogy nem lehet.
-Miért nem?- értetlenkedett.

 -Mert nem! – fogta meg Damien Tam karját.
-Jó, de azért még a mosdóba kimehetek, vagy esetleg oda sem engedsz el egyedül. – nézett rá sértődötten.
-Persze, ne butáskodj már, Tam.

„ Nem tudtam, mit tehetnék, apám már évek óta titkol előlem valamit és elhatároztam, hogy ma lesz az a nap, hogy végre kiderítem, mi is az.
Csak először le kell ráznom Damient. Szeretem őt, nagyon kedves volt velem mindig, de még ő sem állhatott az utamba, hogy kiderítsem mi a titok, ami már évek óta elválasztja tőlem az egyetlen családtagom.
Hátul kiszöktem a házból, láttam, hogy Dam bent olvas valamit, én pedig addig gyorsan elosontam majd megpillantottam apám, barna, rövid haját, ahogy veszekedik valakivel. Már közelebb akartam menni, mikor valami olyan pillantottam meg, amitől még a vér is megfagyott az ereimben.
Az apám leszúrta az előtte álló, fájdalmas tekintetű nőt.
Egyszerűen a földre rogyott, testéből az élet minden jele eltűnt. Apám lenézően rápillantott, majd füttyentett a többi barátjának, hogy vigyék el. Én felsikoltottam, mire mindenki felém kapta a fejét, apám tekintetében mérhetetlen csalódást véltem felfedezni, de nem érdekelt, mert az, amit én éreztem ahhoz semmi sem volt fogható. Az apám, a hősöm, az egyetlen rokonom, csak egy gyilkos volt, mind végig.
Meg akartam fordulni és elszaladni, de Damien hirtelen ott termett mögöttem és a karjaimba szorított.
-Jól, van picur!- simogatta meg a hátam. Hiába nyugtatgatott, nem ért semmit, minden elveszett, nem volt többé semmim és senkim. De akkor is jól esett, hogy van valaki, akit még érdekel, mit érzek. Én is átkaroltam és engedtem, hogy a könnyek utat törjenek maguknak, és persze mind Dam bőrdzsekijén kötöttek ki.
-Tammy, Tammy…- szólongatott apa, de jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni csak azzal, hogy megnyugtassam magam és vége legyen a keserves sírásomnak. – Kicsim… Tammy…”